A megoldás szinte mellettem álldogállt..

2008 május 4. | Szerző: Mantua |

  A tortákkal szenvedtem, mikor egy újabb vendég érkezett. Kiszaladtam, hátha fagyit,  vagy sütit kér (ami nincs). Megállt, és körülnézett. Nagy, barna szeme volt, ártatlanul álldogállt. Nem lehetett több tizenkilezcnél. Azt hittem fagyit akar venni. De belátom, hatalmasat tévedtem!

-Segítsek valamiben?-kérdeztem bárgyú vigyorral a képemen. -Aha, a főnököt keresem.-szólt a lány. Mi? A főnököt? Az most én vagyok! -Én vagyok a főnök!-vágtam rá nagy magabiztosan. -Ó, jó, mert én azt kérdezem van-e egy üres hely a számomra. Jól tudok sütni, ráadásul kivállóan dekorálok tortákat.- ez a mondat szinte örömkönnyeket indított karikás szemeimből. Megöleltem a lányt, és közben a fülébe súgtam: fel vagy véve! Ennyire még embernek nem örülétem soha. Gyorsan, még mielőtt meggondolta volna magát, kezébe nyomtam a megrendelő szelvényt, Rajta volt  minden egyes süti. A torta is. A lány, akit mint megtudtam Bell-nek hívnak, nagy szemekkel méregette a cikornyás betűket, amiket én véstem a kis cetlire. Rám nézett. -Nem lesz egyszerű. Gyere velem, elmegyünk vásárolni. 

Bepattantunk a kocsimba, és már száguldottunk is a legközelebb eső hipermarketbe, szememben a boldogság könnyeivel, agyamban a bizsergetős érzéssel, amit akkor érzek, ha felhőtlenül boldog vagyok…